A tervezés mindig egy kicsit steril dolog. Otthon a monitor előtt ülve húzod a vonalakat a térképen, pontokat mentesz el, kilométereket és menetidőket számolsz. Azt már a szervezés alatt is tudtam, hogy izgalmas útnak nézek elébe, és bár egy picit tartottam az egyedüli utazástól – pláne olyan országokban, ahol korábban még nem jártam –, most, hazaérve azt kell mondanom: az egész sokkal, de sokkal jobban sikerült, mint ahogy azt a legmerészebb álmaimban terveztem.
Az élet és az út ugyanis teljesen máshogy gondolkodik, mint egy GPS algoritmus.
A műholdkép és a valóság
Sokszor tapasztaltam, hogy ami a térképen egy csendes, gyönyörű kék tónak tűnik, az a valóságban zsúfolt, vagy épp szinte meg nem közelíthető partokkal fogad és ott vannak a híres, mindenki által ajánlott útvonalak is. A híres kotori szerpentinről sokaknak csodálatos élmény lehetett csak úgy lecsorogni és gyönyörködni a panorámában, de nekem egy kicsit más jutott. Kifogtam egy elakadt buszt, aminek köszönhetően egy alig 10 kilométeres szakaszt 2 óra alatt sikerült megtennem. Szűk helyek, folyamatos tolatások, centimétereken múló manőverezések – igazi vezetéstechnikai tréning volt.
De az utazás pont erről szól: az alkalmazkodásról. Egyedül voltam, rugalmasnak kellett lennem, sokszor változtattam a terveken menet közben, és gyakran még internetem sem volt, hogy rögtön újratervezzek.
Bjelasica és az Olümposz teteje
És pontosan ezekben a váratlan, tervezhetetlen pillanatokban érkeztek meg azok a csodák, amikért útnak indultam. Amikor kint vagy a hatalmas erdőkben, a gigantikus fák között, olyan őszinte, természetközeli érzések törnek felszínre, amiket nagyon nehéz szavakba önteni.
A Bjelasica hegységben talált pihenőpontom életem eddigi legszebb helye volt, ahol valaha jártam és aludtam.
A csobogó patak, a hegyek drámai látványa, a friss fű és az érintetlen virágok látványa mindent megértek. Ott, abban a pár órában mélyen átéreztem és megéltem, hogy miért is az autós vadkemping a legnagyobb szenvedélyem. Egy olyan helyen lehettem, ahova legbelül mindig is vágytam. Ezt az élményt sosem fogom elfelejteni.
Hasonlóan katartikus volt a Petar II Petrovic Njegos mauzóleum meglátogatása is. Már maga az odaút is egy csoda volt a nemzeti parkon, azokon a hatalmas sziklákon és fenyveseken keresztül. Felsétálni a mauzóleumhoz pedig szó szerint olyan érzés volt, mintha Zeuszhoz indultam volna az Olümposzra, egyenesen a világ tetejére. Ez nem „csak” egy kulturális élmény volt számomra, hanem egy igazolás is: a természet legmélyén vagyok igazán a helyemen.
Négy keréken a Balkánon
Sokat gondolkodtam az indulás előtt, hogy a jól bevált Opel Grandland X-em vajon hogyan fog megbirkózni a meredek balkáni szerpentinekkel, pláne egy Berger tetősátorral a tetején. Jelentem: hibátlanul. Megbízható, biztos utastársam volt, ami végig hatalmas biztonságérzetet adott az egyedüli utazás során.
Ami pedig Montenegrót illeti: kellemes meglepetés volt. Az autópályák és az utak gyönyörűen fel vannak újítva. Nagyon látszik az országon az igyekezet, hogy pár éven belül csatlakozni szeretnének az Európai Unióhoz, és gőzerővel dolgoznak a céljaikon. Nagyon érdekes volt látni, ahogy az egész ország igyekszik maga mögött hagyni a nehéz multuk balkáni árnyékát.
Még kell pár nap, amíg teljesen leülepszik bennem ez a rengeteg érzés és gondolat. Hamarosan elkezdem részletesen, napról napra feldolgozni és megírni nektek a balkáni kaland állomásait, a pontos útvonalakat és a legjobb táborhelyeket.
Tartsatok velem, mert érdemes lesz!
About The Author
Én magam